A levendulaszörp titka

Minden nyár elején Arunda, a nádi tündér egy különös szertartást végzett: a horgásztó legcsendesebb sarkán, ahol a nád olyan sűrű volt, hogy még a szél is megállt benne, összekeverte az év első levendulaszörpét. Nem akármilyen italt — a szörp receptjét egykor a tó öregasszonya, egy vén fehér hattyú súgta a fülébe, és Arunda azóta is pontosan emlékezett rá: annyi levendulavirágszirmot, ahány csillag volt az előző éjjelen; annyi cseppnyi tóvizet, amennyi az első reggeli harmatból összegyűlt a nádleveleken; és egy kiskanál vadmézet, amelyet Arunda mindig a hotel kertes teraszán gyűjtögetett a virágokból.

Ezen a reggelen azonban valami nem stimmelt. Arunda megkereste a nádas szélén elrejtett kis üvegcsét — a tavaly maradt levendulából csupán egyetlen csepp volt már. Az idei első levendulavirágzás pedig még nem ért el a tópartig.

— Fred! — kiáltotta a tündér, ahogy a part menti sétányon megpillantotta a zöld gyíkot, aki éppen egy meleg kőlapon sütkérezett a reggeli napban. — Láttál valahol levendulavirágot a közelben?

Fred felemelkedett a kőről, és körülnézett lassú, méltóságteljes mozdulattal. — A játszótér előtt — mondta végül. — Ott valami lila virít. De én nem mennék oda, ha nem muszáj. A vendégek reggeliznek a teraszon, és tudod, hogy én nem szeretem azt a zsivajt.

Arunda elmosolyodott, hiszen jól ismerte Fred véleményét a vendégek keltette hangzavarról.

Éppen indult volna, amikor Zizi, a szitakötő szinte a semmiből termett előtte, megállt a levegőben, és pergő hangon bejelentette: — Probléma van a szörpöd körül, ugyebár? Felülről láttam az üres üvegcsét. Hallgass rám: a hotel túlsó felén egy egész levendulasor már kinyílt. Elkísérlek.

A három barát együtt indult el a sétányon, amely a horgásztó partja mentén a hotel épülete felé kanyarodott. Az úton Fred kérte, hogy lassan menjenek — ő nem sietős természet. Zizi előre-hátra cikázott, feltérképezte minden bokor tövét, és közben folyamatosan tudósított: egy galagonyabokorban látott valami fénylőt, de csak egy elhagyott horgászóra volt; a nagy fehér napernyő alatt két gyerek aludt még, pedig a nap már elég magasan járt.

A hotel túlsó felén a levendula valóban ott virult, egész sora a lila fürtöknek, és a tündér óvatosan szedett belőlük, ahogy a szertartás kívánta: virágonként, egyenként, halk köszönömmel.

Közben Fred a fal árnyékban várt, Zizi pedig a levegőben keringett türelmesen.

A szörp elkészítéséhez visszamentek a tó csendes sarkába. Arunda elvégezte a szertartást pontról pontra. Amikor megkóstolta az első kortyot, lehunyta a szemét.

— Jó? — kérdezte Fred.

— Pontosan olyan, mint mindig — felelte a tündér csendesen. — Talán egy kicsit jobb. Mert segítettetek.

Fred visszafeküdt a kőre, és a napba bámult. Zizi leszállt egy nádszálra, és mozdulatlan maradt egy pillanatra — ami tőle különleges gesztus volt.

A tó csillogott. A hotel reggeli zajai messzinek tűntek, és Arunda megint azt érezte, amit minden nyár elején szokott: hogy ez a hely, ez a tó, ez a barátság az övék — és ez éppen elég.